Menekülök. Köröttem elmosódott tárgyak. Rohanok az árny elől, és semmit nem látok már. Bűz. Elesek. Köröttem furcsa neszek. Felkapnak, visznek. Érzem, hogy meleg vér folyik az arcomon. Egyszercsak egy hideg érintés végigsimít a vérző seben. Liheg és a nyelvével véremet ízlelgeti. Lelkem kiszakad a testemből, és fölé emelkedik az eseményeknek.

Látom, ahogy a démon kitépi a kezemet. Ledobja a testem, és enni kezd, a karomat marcangolja, hegyes fogaival tépi a húst. Egyszercsak felnéz, szájáról vörösen és fénylőn az én vérem folyik le.

- Kedvesem! - szól. - Ladfob! Ébredj szerelmem… Rosszat álmodtál?

Mellettem fekszik, mosolyog és cirógatja a hajamat. Ránézek, és nem lehet megállni, hogy ne húzzam boldog fintorra a számat. Amikor rátekintek, mindig eszembe jut kapcsolatunk néhány pillanata. Főleg az elejéből. Olyan volt, mint egy romantikus film megrendezett jelenete.

Gyönyörű kék ég, és apró bárányfelhők. Teljesen idegileg összeomolva egy közeli erdőben sétáltam, a fák között lépdeltem, és hallgattam a madarakat.

Kiértem egy tisztásra. Lefeküdtem a fűbe és elkezdtem koncentrálni. Már egy ideje tudom, hogy sok olyan képességem van, amellyel az emberek többsége nemhogy nem rendelkezik, de nem is tud a létezéséről.

Koncentráltam, és az összegyűjtött energiát felhő képére az égbe küldtem. Két percen belül egy nagy felhő ment a nap elé. Ekkor zokogni kezdtem.

- Én jobban szeretem a napsütést. – szólalt meg.

Annyira megijedte, hogy elfelejtettem sírni. A hang irányába néztem.

Egy kellemes arcú srác ült a fűben. Hosszú, kicsit hullámos haja hátul lófarokba volt kötve. Ujjatlan pólót és farmert viselt. Bár a felhő szürkeségbe vonta a világot, körötte mégis halvány derengés volt.

Lehunyta a szemét, és látszott, ahogyan a fénye erősödik, és nemsokára gyönyörűen szikrázott a napsütésben az erdő. Kinyitotta a szemét, és elindult felém.

Leült mellém a fűbe. Én még mindig feküdtem, amikor ő beszélni kezdett. Kedves, mély, megnyugtató hangja volt, mosolyogva beszélt és érezni is lehetett, hogy ez egy őszinte, szívből jövő mosoly.

Beszélt mindenről, de én csak a hangjára figyeltem.

Aztán kiderült, hogy őt Joenak hívják. Itt lakik a környéken, és neki is vannak ilyesfajta képességei. Rengeteget beszélgettünk és találkoztunk, míg három hónap ismeretség után összejöttünk.

Teljesen megbíztam benne, mindent elmondtam neki, nagyon boldogok voltunk. Mindez kb egy éve volt.

Azóta ha lehet, még jobban szeretjük egymást. El sem tudom képzelni az életemet nélküle.

Mit álmodtál kedves? – kérdezte.

Elmeséltem neki a történetet szóról-szóra. Figyelmesen végighallgatott, majd így szólt.

- Nem az első, hogy ezzel a démonnal álmodsz, igaz?

- Nem. – válaszoltam. – De miért kérdezed? Az álmok nem mennek át a határon, rengeteg más dolgot is álmodok, amik, mint tudod, a jósálmaim.

Így hívtuk magunk között azokat az álmaimat, melyek utána bekövetkeztek. Mindkettőnk életében számtalan ilyen volt, segítettünk egymásnak értelmezni azokat.

- Csak azért kérdezem, mert aggódom érted. – felelte. (Hát nem édes?) – Kérlek, írd le a külsejét.

- Hatalmas szemei vannak – kezdtem. – és szinte nincs is homloka. Fekete, kidomborodó csíkok vannak a fején haj helyett. Hatalmas, legalább két méter magas, és iszonyú izmai vannak.

- Hát… Ez biztosan el fog múlni drágám. Próbálj másra gondolni, most én sem tudok jobbat mondani.

Ez után a beszélgetés után is folytatódtak az álmaim.  Néha továbbálmodtam, néha csak pár kép, de mindig ugyanolyan borzalmas volt.

Bementem Joehoz a munkahelyére. Joe egyik barátjával dolgozott egy laborban, ahol az emberekre ható dolgokkal kísérleteztek. Mindent összevissza találtam, a székek felborogatva, az ajtó a helyéből kiszakítva a szoba közepén volt. Törés-zúzás nyomai. Elindultam, hogy megkeresem Timet és Joet. Egyszercsak rémisztő dolgokat vettem észre. Először csak egy üvegcserépen láttam vérnyomokat, azután már a földön is.

Beugrott egy kép. Tim rohan, menekül valami elől, keresztül a laboron, valószínűleg a hátsó kijárathoz.  Közben üvöltés hallatszik mögüle.

Követtem a vérnyomokat, és rábukkantam Timre. Sikoltottam. Egyik lába le volt harapva, kezéből is folyt a vér, de még volt benne egy kis lélek, és ezt mondta:

- Bocsánat Lad! Menekülj! Balul ütött ki az egyik kísérlet…

Szimatoló hang jött mögülem. Iszonyatosan megrémülve a hátsó kijáratoz rohantam és feltéptem. Kinn iszonyatos sötétség és köd volt. Hallottam, hogy a valami követ.

Menekülök Furcsa neszeket hallok, mintha karmok lennének. Érzem a friss vér bűzét. Követ. Hátranézek, de a sötétségben nem látok semmit. Elesem. Beverem a fejem, és meleg vércsík indul el immár teljesen vak szemem felé. Visz… Véremet nyalogatja. Aztán ledob és marcangolni kezd, de még élek. És most nem ébredek fel…