Liana békésen sétált. Mint mindig, a lakótelep felé vette az útját. Csodálta a kék eget, rajta az apró bárányfelhőket. Azt, ahogyan a napsugár csillog minden levélen és ettől mindnek különböző színe lesz. Ilyenkor arra is rájön, hogy még a magyar nyelv, mely amúgy hatalmas és gazdag, még mindig milyen szegény, hiszen teljesen különböző színük van, mégis mindre azt mondjuk, hogy zöld.

Liana gyönyörű lány volt. Ezt sosem hitte el magáról, ennek ellenére a gimnáziumunkban minden második fiú bele volt esve. Hosszú, hullámos, sötétbarna haja és csodaszép szemei voltak. Pupillától csillagalakban ment egy sötétbarna rész, utána a szeme smaragdzöldbe váltott. Kreol bőr fedte tökéletes alakját.

Én is azon fiúk egyike vagyok, akik nem tudnak élni Liana gondolata nélkül. Az iskola „vadjaihoz” tartozom. Sokszor lógunk órákról, és a legtöbben közülünk cigiznek. Hosszú hajú, különleges zenét hallgató, szakadt cuccokban járó fiúk és lányok gyülekezete. De elmondom, hogy ismertem meg.

Elérkezett az október, és én már második éve voltam szerelmes Lianába. Minden október második péntekén az iskolában hagyományosan megrendezik az osztályos „Ki mit tud?”-ot. A főnyeremény 2 szabad nap, így mindegyik osztály készül. Tavaly mi nyertük meg, így idén is vágytunk rá, hogy mi kapjuk a szabadnapokat.

Lianát mindenki szerette az osztályban, és táncolt. Így jött az ötlet, hogy tanítson be nekünk egy koreográfiát. Szeptember óta az egész osztály lelkesen tanulta a lépéseket, és kezdett összeállni a tánc.

Volt egy keresztes-forgásos rész a táncban, amit valami miatt én képtelen voltam megtanulni. Az egyik próba után, mikor már mindenki elment és Liana is pakolt, odamentem hozzá, és megkértem, mutassa meg nekem, hogy kell csinálni.

Letettem a telefonomat a padra, azután kb. fél óráig próbálta a fejembe verni a mozdulatot, míg végre sikerült. Kimentem a tornateremből, ahol gyakoroltunk. Mikor átöltöztem, eszembe jutott, hogy benn hagytam a telefonomat. Visszamentem.

Liana táncolt. Valami energikus és mégis laza koreográfiát  csinált az Elton John és 2Pac-Ghetto Gospell-jére. Csodálatos mozgása volt. Annyira felkavaró és gyönyörű, hogy képtelen voltam elszakadni tőle. Sajnos hátrafordult, meglátott és megijedt.

- Bocs, hogy megzavartalak. – mentegettem magam. – Csodálatos volt. Nem tudtam elmenni, annyira jól csináltad!

- Köszönöm… - pirult el kissé. – Tényleg tetszett?

- Persze, egyszerűen csodásan mozogsz!

Még vagy egy fél órát beszélgettünk ott, aztán kimentünk, mert ő is át akart öltözni. Megvártam, és haza is együtt mentünk.

Azután sokat találkozgattunk, és még többet beszélgettünk. Még az elején letisztázta, hogy semmit nem szeretne tőlem. Ennek ellenére élveztem, mikor velem volt és a szívem egyre jobban magába zárta őt. Aztán egyik nap épp elváltunk olyan 15 perce, és csörög a telefonom.

- Szia! – szólt bele Liana. – Szeretnék neked valamit mondani, de nem telefontéma, kérlek gyere holnap a suli melletti parkba. Ott várlak. Köszi.

És letette. Furcsa volt a helyzet. Nekem teljesen lapos volt a kártyám, így nem tudtam visszahívni.

Másnap egész nap aig láttam, és akkor sem volt hajlandó elmondani semmit.

Iskola után a parkban találkoztunk. Előttem állt, és nézett a szemembe. Majd így szólt:

- Tudom, hogy azt mondtam, hogy semmit nem akarok tőled, de egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni, csak rád és… szóval… én azt hiszem…

- Én is szeretlek. – szakítottam félbe.

Mosolygott és megölelt. Azután átkarolta a nyakamat, és a szemembe nézett.

Sokadik csókom volt, de azt sosem felejtem el. Előtte a kedvenc kekszes-barackos csokiját ette és ettől fenséges íze volt az ajkának.

De vissza a jelenbe! Liana mosolyogva sétált felém. Már két éve jártunk és a kapcsolatunk annyira tökéletes volt. Kezünket összekulcsoltuk és a szemembe nézett, majd szokott alapossággal megcsókoltuk egymást.

Elindultunk a versenyére, ugyanis életében először táncversenyre jelentkezett. A tánc volt a mindene, egyszerűen olyan volt neki, mint másnak a drog vagy a cigi.

A másik oldalon meglátta az egyik barátnőjét. Elindult, hogy üdvözölje, és lelépett a járdáról, de nem vette észre a kamiont, és az se Lianát. Hiába üvöltöttem, nem hallotta.

Végig kellett néznem, ahogy szívem szerelmét elgázolja egy több mint három tonnás teherautó. Rohantam oda, de nem volt eszméleténél. Karjából folyt a vér, szép arca el volt rondítva, vér folyt róla.

Bevittük a kórházba és anyjával együtt ott ültem a váróban.

Amikor az orvos kijött, és elmondta a hírt, képtelenek voltunk feldolgozni.

Érettségije előtt, a táncversenye napján, ő, aki imádta az életet, a mozgást, aki szerette az egész világot, és akit az egész világ szeretett, nem volt velünk többet.

Azóta is, ha rá gondolok azonnal beugrik a kép, ahogyan csodálva az ég kékjét és a lombok zöldjét, közeledik hozzám, és a mai napig emlékszem, milyen ízű volt az ajka a kedvenc csokija után.