Csak sétáltam az ázott utcákon. Néztem a torz képeket a koromfekete pocsolyákban, és tovább ballagtam lassan, komótosan. Nem siettem sehová.
Pár napja a világra ősz szakadt, és maga alá temette a langymeleg nyáréjszakákat. A hűvös szelek felfaltak minden meleget. Nem sajnáltam igazán. Tulajdonképpen még örültem is neki. Nem nyüzsgött már úgy a város, a hideg pedig kisöpörte a szennyes levegőt a hegyek közül. Csend volt. Csak a fák zúgását és a cipőm tompa kopogását lehetett hallani. Az emberek siettek, fáztak és... féltek. Hideg, és halálos csend... talán sejtették, hogy ilyen lehet a Pokolban is.Felhajtott gallérok, gyanakvó tekintetek suhantak el mellettem. Nem érdekelt, én így szerettem ezt a várost. Céltalanul jártam a feketére ázott utcákat, és nagyokat kortyoltam a nyirkos levegőből. Aztán hirtelen eszembe jutott...
Volt itt a közelben egy kis erdő. Nemrég otthagytam valamit. Nem emlékeztem pontosan, mikor és hogyan, de tudtam, hogy ottfelejtettem.
Igen! Most érte megyek! - gondoltam.
A város széle felé vettem az irányt. Nem siettem, de tele voltam várakozással. Vajon ott van még? A fák komor óriásokként álltak körül... és suttogtak. Nem értettem, mit, de nem sok jót hallottam ki belőle. Suttogtak és recsegtek, ahogy egymás felé nyújtózkodtak. A kopasz, karmos bokrok közt néha furcsa neszeket keltett valami. Figyelt; éreztem. Morgott és... nevetett...
Lassan odaértem. Arra a helyre. Sötét volt, alig láttam tovább az orrom hegyénél. Nem igazán tudtam, hogyan álljak neki a keresésnek. Letörtem egy ágat, és elkezdtem böködni az avart. Sokáig keresgéltem így, míg aztán hirtelen megakadt valamiben. Négykézlábra ereszkedtem, és a kezemmel tapogattam végig a talajt, de csak egy félbevágott gumiabroncs volt.

Az emberek az erdőbe szórják a civilizáció mocskát, és lassan mindent belefullasztanak - gondoltam, és csalódottan tápászkodtam fel. Egyre elkeseredettebben jártam a környéket; meresztettem a szemem, de nem láttam semmit. Aztán valami megzörrent a lábam alatt. Arrébb léptem és lehajoltam. Nagyjából kitapogattam, mi lehet.

Az volt az!

Nejlonzacskóba volt tekerve; éppen úgy, ahogy otthagytam. Kibontottam a zacskót, és megnéztem, nem lett-e valami baja. Sajnálattal vettem észre, hogy egy helyen eltörött, de ahogy jobban
megnéztem, komolyabb baja nem esett.A hónam alá csaptam, és elindultam visszafelé. Boldog voltam. Most éreztem igazán, mennyire hiányzott. Futottam, rohantam vele hazafelé. Az a valami pedig ott vágtatott a nyomomban. Morgott… és nevetett...
- Nem adom! Ez az enyém! - üvöltöttem.
Csak rohantam és rohantam, erősen szorítottam a zacskót most már mindkét kezemmel. AZ pedig végig ott loholt a sarkamban. Nem néztem hátra. Már tudtam, mi vicsorog a hátam mögött. Nem láttam semmit, csak futottam... kifelé az erdőből. A bokrok, az ágak belekapaszkodtak a húsomba, és csontig martak belém. Valami rátekeredett a lábamra, aztán a következő lépésnél megfeszült.
Fájdalmasat reccsentek a bordáim, ahogy elvágódtam. Az arcomba
fröccsenő sártól nem tudtam kinyitni a szemem, csak egy-egy pillanatra. Láttam a vörösen villanó szemeket. Üvöltöttem és rúgkapáltam. Az a valami még mindig fogta a lábamat. Egyre
közelebbről hallottam azt az iszonytató nevetést. Ott volt mögöttem!
Aztán elrugaszkodott, és rám vetette magát. Elkapta a karomat; szaggatta és rázta. Sikítottam a fájdalomtól, balommal pedig görcsösen markoltam a zacskót. Aztán hirtelen éreztem hogy valami elszakad, és kiszabadult a lábam. Belerúgtam a dögbe. Hátratántorodott. Épp csak annyi időm volt, hogy talpra álljak, és szerezzek pár lépés előnyt. Azonnal utánam vetette magát.

Megláttam a városszéli lámpákat. Innen már nem kell sokáig bírni hazáig... Összeszedtem minden erőmet, de nem tudtam lerázni; végig ott volt a sarkamban, minden pillanattal egy kicsit közelebb. Morgott és nevetett... Még néhány ugrás és beér! Csak még egy kicsit.... egy kicsit... Az agyarak már össze-összecsattantak a lábam mögött, aztán apró darabokat martak ki belőle...
- Neeeeeeeeeem! - ordítottam, ahogy bevágódtam a kapun.
Nem jött utánam. Ott állt a kerítés túloldalán. Morgott... és nevetett... Majd legközelebb...
Lassan hazasétáltam. Halálosan fáradt voltam, már alig bírtam vonszolni magam. Mikor lefeküdtem aludni, szinte csak eldőltem, mint egy darab fa. Magam mellé húztam a kis csomagot és kibontottam.
- Úgy hiányoztál, Kitty! - suttogtam a kishúgom felé, ahogy lefejtettem róla sáros, ázott zacskót. Megigazgattam apró, törött kezecskéjét, aztán átöleltem és álomba szenderültem. A temető ismét csendes volt...és békés...