Ezer apró tű szúrását érezte, ráadásul saját keze döfte őket önnön szívébe. Iszonyatos fájdalom, kétségbeesés és várakozás lett úrrá testén és lelkén, mindezt pedig két szó váltotta ki.

- Gondolkodnom kell.

Ő volt a hibás, ez nem vitás. Ő volt az, aki minden figyelmeztetés és égi jel ellenére eldobta magától azt, akit mindennél jobban szeretett, tisztelt és becsült, mert neki egy kaland érdekesebb volt. Pedig ő megbocsátott volna…

Őrült és vad kényszerképzetek száguldoztak versenyautókként az agyában. Milyen jó lenne, ha most elütné egy autó, és rájönne mennyire szereti őt. Vagy csak egyszerűen érezze azt, amit ő. Vagy legalább egy részletét. De ő nem érezte, vagy legalábbis titkolta, vagy csak egyszerűen jogos büntetését adta oda, amit ugyan megérdemelt, de olyan nagyon fájt, hogy képtelen volt elviselni.

Bár végül is, hogyan is képzelte el. Iszonyatosan szerette őt. És eldobta magától. Biztosan összetört a szíve, mégpedig apró-pici darabokra. De ez miért fájt neki is?!?!

Mit képzelt, hogy elmondja neki őszintén, hogy hiányzott a hangja, a szeme színe, a mosolya, a hülyesége (amit egyébként gyűlölt), az az íz, amit akkor érzett, amikor megpuszilta, egyszóval nagyon hiányzott neki és a végletekig szereti, ezek után pedig ő hajlandó lesz visszafogadni őt? IGEN! Igenis ezt képzelte, és nagyon szerette volna, ha így történik, de a dolgok sosem úgy vannak, ahogyan az ember lánya hatalmas reményei közepette azt elképzeli.

Így várt. Ő pedig gondolkodott. Gondolkodni… Hogy lehet egy ilyenen gondolkodni?!?!?! Vagy tudja az ember, hogy szereti a másikat, avagy sem, hiányzik-e neki minden pillanatban, amikor nem látja, vagy nem. Hát kell ezen valakinek gondolkodni? IGEN! Igenis kell, mert ki tenné még egyszer kockára a szívét, ki emelné újra az egekig, ahonnan már egyszer leesett???? Mindenki… Csak az nem mindegy, hogy kivel. Aki egyszer lelökte onnan, annak nem szívesen adod a kezébe újra…

Pedig ha újra szerethetné… Soha nem engedné el többet… Bármit megtenne neki, mert szereti, és nagyon-nagyon jól tudja, hogy ő sokkal becsületesebb, hűségesebb, és sokkal kevésbé mutatja ki az érzelmeit, mint mások. Olyan hófehér és tiszta lelke van, mint senki másnak, ezen a kerek földön. Csodálatos ember, és nagyon szereti őt. Ennek ellenére képtelen várni, pedig a szíve csordultig telt reménnyel tegnap este óta.

Érzi, valahol mélyen a szívében, hogy szereti, és mégse képes rá, hogy várjon. Félt. Félt, hogy rosszul gondol mindent, félt, hogy a csalfa remény megint átveri, és a dolgok nem úgy vanak, ahogyan ő gondolja. Megint… Ő mindig hitt a reményben, mindig újra elhitte, amit halkan a fülébe sugdosott a gonosz remény.

…

És akkor meglátta. A napok óta tartó feszültség már kitöltötte egész testét. De látta. Felé jött. Egy pillanatra megérezte az ő sajátos, semmivel sem összehasonlítható illatát, és mint egy filmben, amikor elszakad a szalag, akár földrengés is lehetett volna, ő nem veszi észre. Csak őt látta. A gyönyörű szemét, a hangját hallotta, és érezte illatát, minden más érdektelen volt.

Amikor a szavaiból végre kibontakozott az, hogy szereti, akkor az addigi feszültségét mintha elfújták volna. Már csak azt várta, mikor mondja ki azt a kilenc betűt egymás után, hogy:
”S Z E R E T L E K”

Azután amikor az ajkuk végre egymáshoz ért, és újra Őt csókolhatta olyan boldognak érezte magát, mint még soha. És csak azért, mert szerette.