Igen rég volt úgy november elseje, hogy nem fújt a szél. De most, csodásan világított az összes apró láng szerte a temetőben.

Egyedül ülök itt ezelőtt a sír előtt. Furcsa érzés. Valahogy olyan más világ ez itt.

Az apró sárga lángocskák megvilágítják arcomat. Egy apró könnycsepp gördül le a szememből és tűnik el a nyakam tájékán.

Látom a többiek is kijöttek. Jó érzés újra együtt lenni a régi barátaimmal. Rég láttam őket.

Rajtunk kívül már senki nincs a temetőben. Halk szimfonikus zene szól a kápolnából.

Pont jó ez a hely a gondolkodásra. Csendes, apró lángokkal, olyan meghitt az egész.

Mindig is szerettem ide kijárni. Végiggondolni az életemet. Vagy emlékezni a régi időkre, amikor még nem voltak gondjaim. Mert ki ne szeretne újra gyerek lenni, felhőtlenül kacagni a tiszta égbolt alatt, gondok és bánat nélkül.

Elszórakoztatom magam. Újragyújtogatom a gyertyákat, amik mégiscsak elaludtak.

Tavaly ilyenkor ki se jöttem. Kinek, hiszen az összes mécsest elfújta a szél, vihar volt. Senki sem jön ki szívesen olyankor.

Olyan jó érzés, hogy gondolnak rám. Komolyan… Meghatottan figyeltem az unokámat, ahogyan a férjével jött ki mécsest gyújtani. És nemsokára megszületik a babájuk. Olyan szép a lelkem, amilyen kicsinek is volt, biztos vagyok benne, hogy csodás anya lesz.

Na persze nem hiszem, hogy emlékezne rám. De tudja ki vagyok és gondol rám, gyújt nekem gyertyát és ez jól esik.

Hogyan is emlékezhetne rám, amikor másfél éves volt, amikor meghaltam. De olyan csodás kicsi lányka volt.

Nemsokára éjfél… A többiekkel együtt ilyenkor visszamászunk a sírokba. És ez így megy már 23 éve…