Hideg, esős nap volt, olyan, amikor a diákok, amilyen én voltam, némán megköszöni, hogy anyja reggel rátukmálta a melegebb pulcsit és az esernyőt. Cathleennel, barátnőmmel mentünk haza, a nagy büdös, forgalmas városon keresztül.

Cathleen két éve volt a legjobb barátnőm, persze rengetegszer vesztünk össze sok apró marhaságon. Hirtelen haragú volt, talán ez volt a legnagyobb hibája.

Megint Thommal szívattam. Bevett szokásunk volt. De akkor úgy látszik, tovább mentem a határon. Zöld szeme dühösen villogott, és lökdösni kezdett. Elvesztettem az egyensúlyomat és már csak arra eszméltem fel, hogy dudál egy busz.

A kórházban ébredtem fel. Mellettem barátnőm állt, könnyes szemmel rebegett bocsánatot. Anyuék is ott sírtak a másik oldalon, de csak annyit mondtak, hogy egy busz elütött. Barátnőm addigra elment.

Estére anyuék elmentek, és kiderült, hogy van egy szobatársam. Egy 5 éves kislány. Aludt, mikor észrevettem. A lámpa fénye megvilágította szöszke haját. Kedves arca volt, pici szeplőkkel az orra körül. Amikor felébredt, megkérdeztem, hogy hívják. Kedves, vékonyka hangja volt.

- Mirabell.

Beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy a szívével van baja, és műtétre vár.

Odaült az ágyamra, és sokat játszottunk. Mindig próbáltam lelket önteni belé. De mindig azt válaszolta, hogy ő nem fél.

Nagyon megszerettük egymást a kislánykával. Mindig büszke voltam magamra, hogy bátorságot öntök belé, mert úgy véltem rettentően félhet a műtét előtt.

Aztán egyszer egy beszélgetésben kérdeztem meg tőle, hogy miért mondja mindig, hogy ő nem fél.

- Már miért mondanám, hogy félek,- válaszolt- ha egyszer nem teszem. Hogyha sikerül a műtét, akkor tovább élhetek, ha pedig nem, akkor felmehetek az angyalkák és az anyukám mellé.

Határtalan hit és nyugalom áradt belőle. Csodálkoztam volna egy darabig, de szokása szerint nem hagyta.

- Én a félelem helyett inkább téged sajnállak.

- Már miért sajnálsz te engem, Mira? –kérdeztem tágra nyílt szemekkel.

- Nagyon rossz lehet neked, hogy nem tudod mozgatni a lábaidat!

- Honnan tudod te ezt? Ez nem igaz! – a felismerés hatalmas erővel zúdult rám, valóban nem mozgattam a lábaimat, és most, hogy megpróbálom, nem megy.

Zokogni kezdtem. Ő ült az ágyamon, és simogatott. Azután rengeteget beszélgettünk, és a kislány biztatására kezdetm feldolgozni magamban a tényt.

Majd eljött a nagy nap. A műtéte napja. Aznap láttam először pityeregni. Na nem sokat, de két gyémántfényű könnycsepp legördült a szeméből. És így szólt:

- Egész eddig nem sajnáltam volna, ha a műtét nem sikerül, de most, ha elmegyek, akkor nem tudlak tovább vigasztalni.

Zokogva öleltem át, és bíztattam, hogy biztos sikerülni fog.

Azalatt a két óra alatt, amíg benn volt a műtőben, rájöttem, hogy soha nem én bátorítottam őt, mert neki nem volt szüksége rá. Ő viszont rengeteget segített nekem, ezalatt az egy hét alatt, amíg egy kórteremben voltunk. Utána pedig elment az angyalkákhoz és az anyukájához, hogy őket is megmosolyogtassa az angyali arcával és ártatlanságával.