,,Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt…”

Egy felekezetbe jártam segíteni. Sokan mondták, hogy elpazarlom az életemet,, menjek modellnek, hiszen szép voltam, de apám szigorú volt, mert anya nélkül nevelni azért nehéz.

Egy nap, amikor a papnak segítettem takarítani a templomot egy esküvő előtt, egyszercsak egy kisfiú támolygott be. Végleg kimerülve lerogyott a padlóra. Odaszaladtunk, és bevittük a szobába, majd a kanapéra fektettük. Betakargattuk és hagytuk aludni.

Mivel csontsovány volt, elmentem főzni neki valamit. Mikor kész voltam, bementem hozzá, hogy felébresszem. Hirtelen felült, és vékony hangján megkérdezte:

- Hol vagyok?

- A paplakban. – feleltem. – Ne félj, hoztam neked levest.

- Na és, hogy néz ki?

- Mármint mi?... – ekkor vettem észre, hogy a kisfiú vak volt.

Elmeséltem neki, hogy hol van, aztán segítettem neki enni. Azontúl mindig ott volt a templomben, tanítottuk őt az Úr igéjére, csodálatos memóriája volt. Hízni nem tudott, próbáltuk ugyan, hogy valahogy felhizlaljuk de nem ment.

Minden misén, és közös imádságon ott volt és rengetegszer mondott köszönetet azért, hogy az Úr épp ide vezette.

Körülbelül két hétig így ment mindez. A kedvenc zsoltárját már meg is találta.

,, Az Úr az én pásztorom…”

Ujjai segítségével tanulta meg, az 5 szó az 5 ujját jelentette. A hüvelykujjal kezdte az első szót és így tovább.

Egyik reggel, végkimerülésben elhunyt. De az a két hét gyökerestül megváltoztatta az életszemléletét, és amikor haottan rátaláltunk, bal kezével jobb kezének gyűrűs- és kisujját fogta át.

,,…Én pásztorom…”