Nyugtalan éjjeleken,
mikor már semmi sem segít,
Rád gondolok, s megőrülök,
hogy nem vagy az enyém.

Arcod látom szemem előtt,
szavaid fülemben csengenek,
De nékem csókod, érintésed,
ölelésed kell, hogy boldog legyek!

Apró soraid lángra
gyújtották lelkemet,
S a hideg téli estéken
nyári forróság égette testemet.

S te nem kíméltél engem,
szerelmes szavaiddal egyre csak kínoztál;
Felkorbácsoltad szunnyadó vágyaimat,
s szívem közepébe találtál.

Úgy lángoltam belől,
ahogy azelőtt még sohasem;
Nem hittem, hogy ez velem megtörténhet,
s azon tűnödtem: ez vajon már szerelem?

Így hát magadra vess! Ezt a tüzet
te szítottad, miattad ég, tiéd!
S e világon te vagy az egyetlen,
ki csitíthatja énekét.

De légy óvatos, vigyázz rá, mert
könnyen lángra lobban, megperzsel, majd kialszik.
S utána nem marad más, csak sebzett szív,
mely fájdalmában újból elalszik.

Ismét megtalált a nyugalom,
mert elmondhattam, mit érzek,
S most csillapodva bújok újra ágyba,
a te mosolyoddal szenderedve el.