Egy domboldalon álltam, néztem, hogy vonulnak lassan a felhők.

Elindultam lefelé, jól esett a friss zöld fűben sétálni. Egyszer csak egy világos, virágos tisztásra értem. Egy kis patak folyt rajta keresztül. A vize kristálytiszta. Azon gondolkoztam, hogy ezt a szép helyet, eddig hogy nem vettem észre. Ekkor pillantottam meg Őt. Egy nagyobb kövön ült a patakocska szélénél. Észrevett és felpillantott, majd elindult felém.

Mintha csak lebegett volna a levegőben. Egy pillanatra talán láttam is... Ahogy áttetsző szárnyain megcsillant a napfény. Megállt előttem. Szelíd mosoly csillant gyönyörű arcán...- Már vártalak, mondta. Közelebb lebegett és átölelt. A tökéletes nyugalom érzése volt, amire mindig is vágytam.

Már amikor előttem állt, akkor is éreztem, hogy épp úgy várt rám, mint én rá. Éreztem, hogy szeret, és úgy szorít magához, mint valami féltett kincset. Nagyon Jó érzés volt hogy ilyen fontos vagyok neki. Láttam, hogy egy könnycsepp fut végig az arcán...

- Most mennem kell - mondta

- Ne menj tündérlány - kértem.

- Mennem kell, de már tudom, hogy létezel.

Várni fogok rád… Közelebb hajolt, majd épp csak hozzám érve gyengéd csókot lehelt ajkaimra. Még szinte éreztem, hogy átölel mikor felébredtem...