Sokáig gondolkoztunk arról, hogy kell-e nekünk ilyen mézes-mázos oldal, szívszorító történetekkel, illetve képekkel, de hát... lehet, hogy sablonosan hangzik, de hát ez az nap mégiscsak RÓLUNK szól.

Gyerekkorom óta álmom volt, mint minden lánynak, :)) hogy hófehér ruhában, illatos és csodaszép virágok között vonuljak az anyakönyvezető elé, hogy egy életre elkötelezzem magam a férfi mellett, akit szeretek.

Amikor elhatároztuk magunkat, hogy végre itt az idő, persze, hogy teljes elszántsággal vetettem bele magam a szervezés rejtelmeibe.

Sok-sok honlapot és újságot néztem végig az éjszakás műszakjaim alatt, rengeteg megismerkedéses storyt elolvastam, és hát úgy döntöttem, mi sem maradhatunk ki ebből az újkori hagyományból, és megpróbáltam röviden összeszedni a saját Love-storynk lényegét.

Számunkra ez 2003. március 21-én, a tavasz első napján kezdődött, amikor a XI. Kerületi Dombóvári utcában megjelent a kolesz előtt egy kék Volkswagen Transporter, alias "felhő". Persze barátnőimmel a folyosó végén lévő ablakban lógva figyeltünk, mielőtt végre remegő lábaimmal elindultam kifelé.

Életemnek e szakaszában igyekeztem sok időt tölteni a barátaimmal, hisz az egyetemi kollégium erre való :)), illetve már akkor tudtam, hogy nyáron újra a nagy Amerikában szeretnék szerencsét próbálni, és pénztárcámat megtömni amcsi ropogós dollárokkal.

Nagyon kedves barátaimmal töltöttem a legtöbb időmet, a sok felejthetetlen partival és beszélgetésekkel enyhítve magányomat, hiszen már nagyon hiányzott egy komoly kapcsolat. A barátnőim persze mindig biztattak: Férjhez mész hamarosan, meglátod!

Ezzel persze általában a leghevesebb tiltakozásomat váltották ki, hiszen semmi esélyét nem láttam ennek akkoriban. Ekkor már az is eszembe jutott depisebb pillanataimban, hogy pár nélkül is tudok Én boldog lenni, s különben is kinek kellene egy diplomás duci csajszi, mikor ott a sok gyönyörű lány!?

De ezen az estén valami történt, valami csodálatos, csak még nem akartam elhinni...

Miközben a kapu felé ballagtam, végig azon izgultam, ha már össze akar csuklani a lábam, minél hamarabb tegye meg, ne akkor, amikor már Ő is láthatja. Hirtelen megjelent előttem, kilépett felhő mögül, és álmomban sem mertem volna gondolni, egy szál vörös rózsával fogadott! ... Hát persze, a lábam mégjobban remegni kezdett, így hamar be kellett ülnöm a kocsiba.

Különösebben nem foglalkoztam a remegős lábaimmal utána, ott volt Ö, bár először össze-vissza beszélt, mindenről magyarázott, hirtelen néha nem is értettem, hogy kavarodtunk ide... vagy csak én éreztem így... vagy Ő is kicsit zavarban volt!?

Kissé megnyugodva, már kellemes beszélgetést folytattunk, meghívott egy pizzára, persze már akkor is minden gond nélkül egyet rendeltünk, és egy tányérból ettünk. :))

Ekkor derült ki számomra, hogy Joe nemcsak helyes fiatalember, hanem rendkívül türelmes, figyelmes és szórakoztató partner is. Örültem neki, hogy ezek után ő is úgy állt a dologhoz, hogy mindenképp szeretne velem újra találkozni. Amikor csak lehetett, végigbeszélgettük minden szabadidőnket, és amikor csak lehetett azonnal találkoztunk. Az második vacsoránál - egy héttel később - amit egy kedves, hangulatos étteremben fogyasztottunk el, rémültem meg először igazán. Ugyanis ahogy ott ült velem szemben az asztalnál, úgy nézett rám, ahogy talán még senki. Éreztem, tudtam - több van a tekintetében.

Aznap este már rámtört a hátfájás, kívülről biztos elég mókásnak tűnhettek a mozdulatok, melyeket sikerült megtennem. Éreztem, hogy Joe nem igazán érti a dolgot, folyamatosan magyarázkodtam, hogy nincs semmi baj, csak fáj a hátam, szeretném, ha nem értené félre, de nagyon szenvedtem. Másnapra már az ügyeletet kellett kihívnom, akik nem igazán foglalkoztak velem, így másnap a szüleim vittek be az ügyeletre, rögtön ott is tartottak. Persze első este a telefonomba öntöttem a jó kis kórházi teát... telefonnak annyi...

Joe mindennap bejött hozzám, akkor már biztos voltam benne, hogy ez valami más... A következő megdöbbenésemet akkor váltotta ki, amikor pár nap múlva telefonorvra SMS üzenetet küldött. Csak annyit írt "nagyon szeretlek", s én ijedtemben majdnem elejtettem a következő pillanatban megcsörrenő telefont. Megkért, hogy ne szakítsam félbe, s én bénultan hallgattam szerelmi vallomásában, hogy mindent fel fog adni azért, hogy boldoggá tehessen egy életen át.

De nekem is döntenem kellett, hiszen Ő még nem tudott arról, hogy nyáron én lelépek 4 hónapra Amerikába. Nem tudtam, hogy fog reagálni, mit fog szólni, megvár-e egyáltalán... nagy merészség kellett hozzá, de azóta a boldogság beköltözött otthonunkba. Ma már együtt élünk, megkértük egymás kezét, :)) s csodaszép karikagyűrűvel lettünk gazdagabbak.

Az esküvőt kitűztük 2006. május 6.-ra, s mindketten arra készülünk, hogy bebizonyítsuk a világnak - a "szürke" hétköznapoknak milyen csodálatos varázsa van.