Goethe: A Tündérkirály

Ki vágtat éjen s viharon át?

Egy férfi, lován viszi kisfiát.

Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,

átfogja a karját: ne érje veszély.

„Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?”

’Nem látod, apám, a Tündérkirályt?

Fején korona leng…’

„Fiam, ott csak egy ködfolt dereng.”

„Szép gyermekem, gyere, indulj velem:

Sok tarka virág nyílik a rétemen.

Tudok csudaszép játékokat ám

s ad rád aranyos ruhákat anyám.”

’Nem hallod, apám, a halk szavakat?

A tündérkirály hív, suttog, csalogat…’

„Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:

a száraz lomb közt zizzen a szél.”

„Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:

megládd: lányaim várnak nagyon, -

táncolnak is ők, ha a hold idesüt

s álomba ringat majd gyönge kezük.”

’Hát nem látod… ott – nem látod apám:

a tündérlányok már várnak reám. –’

„Fiam, fiam, én jól látom: amott

a nedves fűzfák törzse ragyog.”

„Úgy tetszel nekem, te drága gyerek!

Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?”

’Édesapám, ne hagyj… ne – megállj:

megragad – elvisz a Tündérkirály…’

Megborzad a férfi, hajszolja lovát.

Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,

megérkezik, teste-lelke sajog:

ölében a kisfiú már halott.