Tudom, legjobb lenne, ha nem találkoznánk,
és gyönyörű arcod többé nem látnám.
Hisz nekem kín minden szenvedés
melyet Te átélsz.
Rám tekintesz, mi van a szemedben?
szánalom tükröződik tekintetedben.
Már rájöttem, hogy nem szeretsz,
de késő, elloptad a szívemet.
Esténkét csak rólad töprengek,
és ezerszer elátkozom gyenge szívemet.
Pokolba a szerelemmel, kiáltsuk együtt,
hisz mindenkit könnyen elnyűtt.
Hatalmas férfiakat döntött térdre,
és gyenge asszonyokat emet mindenki felébe.
Nem tudom, mit írjak, hisz minden szó fájdalom.
Szenvedő arcodat magam előtt látom,
egyre csak nézem képedet
és próbálgatom az emlékeket.
Mit tehettem volna jobban, másként
kettőnk boldogságáért?
Ha egyszer itt hagysz, irány a kocsma,
hisz már Vörösmarty is megmondta:
Befejezem versemet
elkezdem új életemet.
Kezdődik a felejtés,
és a kínzó emlékezés.
Nem lehet elmondani, hogy szeretlek
nem találok méltó szavakat szerelmemhez.