Egy ősrégi házban jársz. A falakon szinte tapintható a rengeteg esztendő, emlékek hosszú sora rejtezik bennük. Bolyongsz a hatalmas szobákban. Némelyik bálterem méretű, némelyik pedig éppen csak egy kamrányi.

Mindegyik szobában rengeteg apró tárgy van. Apró pici mütyürök, annyi a dolguk, hogy felidézzenek 1-1 rég elfeledettnek hitt pillanatot. Egy-egy mosolyt, kedves szót, akár csak egy pillantást.

Kíváncsian jársz-kelsz a szobák között. Bolyongsz másik emlékei közt, megelevenednek neked, velük örülsz, sírsz. Egyszercsak egy ajtót találsz. Kíváncsian benyitsz, de odabent teljes a vaksötét. Beljebb lépsz…

Már nem a házban vagy. Még mindig sötét van ugyan, de fölötted ott hunyorognak a csillagok és világít a hold. Ősöreg tölgyek és bükkfák között mászkálsz. Halk neszek, bagolyhuhogás és a szél neszezése övez. Egy tisztásra érsz. A fű bársonyosan zöld, közepén tűz lobog. Ahogy körbenézel, látod, hogy fiatal férfiak és nők ülnek körben, dobbal az ölükben. Sámánok és garabonciások.

Ütni kezdik a kifeszített bőröket. A szíved ritmusa hangzik. Egyszercsak a tűz is ritmusra kezd pulzálni. A lángok mind magasabbra hágnak. Amikor már szinte kilesegetnek a fák fölül, a dobolók icipicit fordítanak az ütemen.

A lángok normál méretűre zsugorodnak, ámde belőlük egy alak bontakozik ki. Egy magas, vékony nőalak. Testét fátylak, kelmék takarják, mintha egy-egy tűznyelv lenne mind. Körbefonják őt. Hosszú, derékig érő, sötétbarna haja van. Lehunyt szemmel, szemkápráztató szépséggel táncba fog.

De mielőtt belefeledkeznél a szépség bámulásába, egyszercsak megint az ajtó előtt találod magadat. Először felháborodsz, majd újra benyitsz az ajtón. Azon túl újból a vaksötét talál meg, majd ismét elkerülsz onnan.

De immáron az erdő nincs sehol, sem a tűz, sem a sámánok. Mikor kinyitod a szemed egy magas hegyről lezúduló vízesést látsz. A zubogó víz tökéletesen tiszta.

Leülsz a bársonyos fűre, a hátadra fekszel. Nem tudsz betelni a hely csodájával. Egyszercsak feltámad a szél. Fütyül a füledbe a magas hegyek között keletkezett szellő, és ahogy figyelsz, egy kék alak bontakozik ki ismét. Siklik, repül a szél szárnyán. Lengő kék ruhájának szoknyája kavarja mögötte a levegőt, de a felső része testéhez tapad. Gyönyörű, hosszú, fehér haja lebeg mögötte, szép arcán csukott szemek.

Mielőtt azonban ebbe is belefeledkezhetnél ismét az ajtó előtt találod magad. Már nem lépsz be többet. Hirtelen megértetted, hogy nincs már rá szükséged. Ez az ajtó nem csak itt létezik. Ez az ajtó mindenütt, minden emberben megvan. Úgy hívják: FANTÁZIA.