Sokunknak teszik fel gyermekeink a kérdést, vajon hogyan és miért esik az eső… Nos, nekik nem lehet kielégítő az a válasz, hogy a pára lecsapódik meg hasonlók… Szerintem más magyarázata van a dolognak…

Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen és a Föld határain is túl volt egyszer egy nagy tündérkirálynő. Ezt a csodálatos asszonyt Christinának hívták. Hosszú, csodálatos szőkésbarna haja volt. Alacsony termete mellé igencsak temperamentumos belső lélek tartozott. Mindig tudta mit szeretne, bár ezt néha mások által furcsának ítélt módszerekkel vitte véghez.

Ez a királynő maga köré varázserejével csodálatos helyet teremtett. Patakok szelték át a varázsos erdőt. Sok vastag törzsű tölgy és büszke, karcsú bükkfa alkotta a rengeteget. Minden kis zugban, faodúban, bokor mélyén apró pilleszárnyú tündérkék laktak.

Apró termetűek voltak. Halk hangon berregő, fürge, szivárványszínű szitakötő-szárnyuk volt. A fiúk a maguk módján pontosan olyan gyönyörűek voltak, mint a lánykák. Ruha egyikükön sem volt, csak Christina viselt ilyesmit. Ő viszont csodálatos ruhákat hordott. Vörös, narancsszín, fehér, fekete tobzódás csillant a ruháján, melyet, ha a nap csillogtatott, ezernyi színben pompázott. Harangszoknyája kecsesen suhant a virágok között. Felső része kiemelte alakja szépségét. Hosszú haja a dereka körött lengedezett.

Csodálatos virágok nőttek arrafelé. Orchideák, liliomok, tavi – tündérrózsák. Minden kis tündérke segített a birodalomban. Mindnek volt fontos feladata. Volt, aki a virágszirmokról a virágport vitte a méheknek, volt, akik ezért cserébe a mézet hordták, voltak szakácstündérkék és cukrászok. Volt mindenféle és fajta tündér.

Ámde egyszercsak a királynő felfigyelt rá, hogy sajnos a virágok száradni kezdtek. Egyre csak fonnyadtak, a fák is hullatták leveleiket, a fű is sárgulni kezdett. Pedig hiszen a nap oly szépen sütött folyton. Christina teljesen szomorú lett, hogy a csodálatos tündérvilága kezd tönkremenni.

Egyik este, palotája könyvtárában búslakodott magányosan. Már rájött, hogy virágai azért fonnyadnak, világa azért megy tönkre, mert elfelejtette az esőt. De sajnos, a környezet annyi sok varázserőt igényelt, hogy nem maradt több.

Így sajnos már nem tudta bepótolni hiányát. Ölbe tett kézzel kell végignéznie, ahogyan összefonnyad a gyönyörű virágoskert, az öles törzsű fák kiszáradnak és a zöldellő pázsit helyén csak egy sárgás fűcsomó marad.

Ámde egyszercsak, mikor felemelte szép fejét, a Hold besütött az ablakon és fénye egyenesen egy addig észre sem vett tekercsre vetült. Szinte vonzotta a szépséges királynő tekintetét. Felemelkedett a székéről, és közelebb ment. Szinte félve nyitotta ki az ősrégi tekercset. Azon sok furcsa nyom volt.

Sokáig töprengett a szép asszony, hogy mégis mi lehet a nyitja. Egyszercsak briliáns ötlete támadt.

Kiszalad a tündérkék közé, és maga köré hívta őket. Beállította őket, majd mindnek elmagyarázta, hogy merre kell lépnie, s hogyan.

Mikor egyszercsak sikerült nekik végigtáncolni a királynő által énekelt varázsdalt, egyszercsak hullani kezdett az eső. Sűrű cseppekben, zuhogni kezdett.

Azóta, amikor valahol esőre van szüksége a növényeknek, a tündérek mindig táncba fognak. Szépséges Christina királynőjük csodálatos hangján, mélyen zengő varázsdalba fog, és a pilleszárnyú apró tündérkéi eltáncolják az esőtáncot.