Pocsolya tükrében láttam meg arcod,
Akkor mikor épp feladtad a harcod.
Szemed fekete tükrében keserűség tombolt,
Arcod már akkor üres hon volt.
Lelked messze szállt az éjjeli napsütésben,
Minden elszállt, mitől addig féltem.
Arcod nyugodt volt,
Csak szemed félt,
Nem vártak már otthon,
Lelked már megtért.
Szólni akartál, szádat nyitottad,
Kezed felém rebbent, kezem odavontad,
S csak küszködtél hősen a léttel,
Nem adtad fel, s csak úsztál a térben,
Szóltál, de szavad félúton elakadt,
S így nem érthettem az utolsó szavadat.