Egyedül, lassan ballagok, némán,
Szennyvizeken, mocsáron menvén át,
Hegyen s völgyön, poklon s mennyen,
Mindet megjártam, hogy senkim se legyen.

Fáradt szívem kínzó dallamot üvölt,
Lelkemben a magányosok szele süvölt.
S engem már hiába hevít a szerelem.
A düh. Hiába... Túltesz mindenen.

Szólongatom a jókedvem, s előtör néha,
De mindannyiszor közbeszól az ész. A léha
Szív pedig balgán hallgat rá.
S így csak apró lyukat vág magányom falán.

Szótlan képzetek, s gondolatok.
Az emberek, ó, miért oly vakok?
Néma kérdések, de válaszok nincsenek.
Mindenki vidám, s engem mindenki feled.

A világ egyetlen vifám kavargásban sürög,
S ebben a kavargásban én némán eltünök...