Zavarodott könycsepp gördül arcomon,
Messze tőled, hideg hajnalon,
Sötét árnnyal elszántan kardozom,
De csak gyarapszik a félelem.

Magány őrli szívem, testem,
De harcolok, keményen, állok,
Emléked egy ki nem fogyó fegyver,
S mégis félek. Rád várok.

Keresem a szót, kifejezést,
De csak lerágott csont a sok betű.
Álnokul tartom magam, s tán ezért,
Végre eljön a várva várt idő.

Hegyek folyók, tengerek, várak,
Elválasztanának. Nem hagyjuk.
S ha az emberi butaság közénk állna,
Sem hagynánk, hogy a csodát tönkretegye.