Halott éj volt. Arcát a Hold
fakó fényben fürdette.
Vakon, némán tántorogtam,
árnyak hada jött utánam,
minden léptem követte.

Fülem süket. Némán üget
felettem ezernyi pont.
Ridegen átkarolt a szél,
gerincemen hideg kardél.
Felkelt sírjából a holt.

Árnyékmanók, éjben lakók
mind megelevenedtek.
Dühödt táncuk futva ropták,
szemem előtt lobogtatták
elkárhozott lelküket.

Lelkemben űr. Mi mindent tűr
a tehetetlen némaság.
Törpe vagyok. Apró, sötét…
Én és a világmindenség…
Féreg a halandóság.

Vajon nekünk, ha nem lelünk
Békét itt a földi létben,
lelkünk hol talál megnyugvást?
Vagy az árnyakkal majd folyvást
járja táncát itt az éjben?

Kabát alatt gyors’ felszaladt
torkomig a félelem.
Rájöttem, hogy mennyit érek,
mire vágyok, mennyit vétek.
Azon halott éjjelen.